Vissza a fõoldara

Írások /  A múlt árnyai

Tovább a galériákhoz

Ismerõseim jó része tudja, hogy szoktam fényképezgetni. Ezért idõnként az ezer éve nem használt, a polcon porosodó régi gépeik egy elhamarkodott felajánlás és ennek kb. 50%-os megvalósulása kapcsán hozzám kerülnek. Eddig csupa filmes géprõl volt szó, szert tettem így egy Pentax K-1000-re egy 28-70-es zoommal, egy Olympus OM-2-re egy 55/1,2-vel. Ezeket a gépeket mindig kipróbálom, sõt, rendszerbe állítom, idõrõl idõre elõveszem, és használom, mindkettõvel született már olyan kép, ami a galériámban is megtalálható. Legújabb és eddigi talán legérdekesebb szerzeményem egy Voightländer Bessa II, Color-Heliar 105/3,5-ös, de most mégsem errõl lesz szó. Egy edzéses ismerõstõl tavaly kaptam egy WZFO Alfa-2 nevû lengyel csodát. Ritka, hogy elsõre nem jövök rá, hogy egy fényképezõgép hogy mûködik, legutoljára a Kenngott 6x9-es géppel küzdöttem mire rájöttem, (amit pedig a nagymamám fiókjában találtam) de a kis Alfa-2 nem akart exponálni. Pedig állítólag mûködõképes állapotban volt... Élt bennem a gyanú, hogy talán van benne film (és talán ezért nem mozog az egész ahogy kéne), elõzõ tulajdonosa, Péter szerint rég nem használta, és tudtával üres. Mivel semmilyen módon nem látszik rajta hogy valóban így van-e, és nincs a gépen visszatekerõ funkció se, eldöntöttem, hogy elõször sötétben próbálkozom, de aztán a  HÉV-en hazafelé nem bírtam a kíváncsiságommal, kivettem a bõr tokból, és résre kinyitottam. Hopsz! Ott pislog benne a csipkerózsika álmát álmodó Forte... Azonnal visszacsuktam, itthon sötétkamrában kitapogattam belõle a filmet. Innen már könnyebb dolgom is volt a géppel, fûztem bele egy próbatekercset, így, hogy tudtam hogy miért nem mozgott (végig volt tekerve a benne lévõ film) és el is lõdöztem, jelentem, mûködik. Kicsit fura a filmtovábbítás, nehéz megérezni, hogy ne húzzam tovább az exponálatlan kockát, nem bíznám rá az életem, ha meg a 36-os tekercsre csak 18-20 kocka megy, nem gazdaságos. A gép egyébként kb. egy Szmena 8M tudását nyújtja, annyi megszorítással, hogy a már említett visszacsévélés hiánya miatt nem lehet benne a "terepen" filmet cserélni. ellenben sokkal masszívabb darab, lévén egy öntött alumínium "monolit" a váza, a mûködõ gép gyakorlatilag az ebbe belepattintható "elõlap". A legérdekesebb számomra azonban mégis a negatív, melyet egy darabig még tologattam itthon, mert nem sok reményt fûztem hozzá. Hosszas hónapok múlva egy 120-as roll hívása után visszamaradt 1:29-es higítású Ilford LC-29-ben lötyböltem érzésre kb. 5-6 percig, had rágcsálja ami még maradt az egyébként elég alexpós nega hívása után a hívóban, nagyjából minden mindegy alapon. Hívtam már elõ nagyon régi Fortét, az is sikerült valahogy, és ez sem hagyott cserben. Mint késõbb kiderült, majdnem pontosan 30 évet töltött a látens képpel megfertõzött váci csodafilm a lengyel gépecske sötétjében, amitõl elég csúnya fátyla lett, de a scanner még úgy ahogy képeket tudott nyomokban elõhozni a tekercsbõl. A tartalmát tekintve egy 1980-as prágai kirándulás emlékei, melyek mint karácsonyi viszont-ajándék nyújtottak kellemes perceket Péternek, mivel a gépért cserébe 13x18-as nagyításokat kapott tõlem a sikerültebb és menthetõbb képekbõl. Talán a Forte kiállítás kapcsán olvastam, vagy egy fotótörténeti könyvben, hogy a legegyszerûbb régi amatõr képek mára érdekessé és sokszor különlegessé váltak, úgy érzem a fenti képeket nézve, ebben van valami. Volt azonban egy kép, amely különösen megmozgatta a fantáziámat: Egy lány immár 30 év távlatából, mostanra gondolom középkorú asszony. Talán a Forte nem viselte jól magát, talán a HÉV ócska neonjai szóltak bele a képbe, de mint a múlt szelleme tekint ránk a sötétség és fény találkozásából, riadtan a szemcsék által képzett ketrecébõl félig kiszabadulva, kortalanná és örökifjúvá válva amíg a negatív vegyszerei meg nem eszik magukat, vagy a scannelt állomány egyesei és nullái értelmezhetetlenné nem válnak, valamikor, valahol... Persze sokszor lát az ember régi képeket, elõkúsznak  fiókból a meztelen popsis megfakult Orwóról származó nagyítások csecsemõkorából, esetleg korábbi generációk fekete-fehér kisfilm kockái, vagy közép-esetleg nagyformátumról készült kontaktok és nagyítások, de valahogy ez a kép a kezem nyomán, a szemem láttára osont elõ az örök semmibõl, tovább erõsítve azt a tételt, hogy a fontos dolgok mindig elõkerülnek, mint a Radnóti Miklós féle "Bori notesz". Persze egyáltalán nem olyan fontos, mint nagy költõnk utolsó mûvei, de vajon üt-e ekkorát 30 év múlva a saját fotóm valakinek, ha elõugrik egy halottnak hitt CF kártyáról, vagy akárhonnan? © Mutty 2012