A Pixinfo Photokinás blogot szorgosan olvasgatva a Kodak standról szóló post-ban Birdie felajánlotta a Kodak új film-fejlesztésének mintapéldányát annak, aki hajlandó írni róla egy pár sort, meg feltenni néhány képet. Úgy tûnik manapság igen kevesen filmeznek, és még kevesebben hajlandók írni is róla, így a film –meglepetésemre- hozzám került. Felvetõdött bennem a kérdés, mit kezdjek vele pontosan, rám volt bízva a dolog. Úgy döntöttem nem tesztábrákat és téglafalakat fotózok vele, hanem amolyan éles helyzetben megnézem, megállja-e a helyét az Ektar és egyáltalán a kisfilm az általam amatõrként használt felszerelés közt, és képes-e alternatívát adni.

Hozzátartozik, hogy kétféle rendszert használok. Egy Canon digitálisat, melynek alapja egy Canon EOS 20D. A másik rendszer a mai profik által "levetett" Mamiya RB67 ProS, amely anno sok profi stúdiófotós elnyûhetetlen igáslova volt. A Mamiya által nyújtott légies középformátumú világ, az extrém kicsi mélységélesség, a könnyen elérhetõ nagylátószög és a film elképesztõ színei, vagy digihez képest elképzelhetetlen dinamikaátfogása minden iszonyatos kényelmetlensége ellenére (a teljes szett kb. 20 kiló, manuális fénymérés külön eszközzel, manuális fókusz...) teljesen elvarázsolt.

A kisfilmes rendszer ötvözné számomra a kettõ elõnyeit, a film dinamikáját, a könnyebben elérhetõ széleslátószöget, a "full frame" olcsó alternatíváját, ebbõl eredõen a kis mélységélesség és relativ "légiesség" lehetõségét. Mindezt egy DSLR méretében, annak objektívparkjával. Ami miatt eddig nem álltam rá erre, az a felbontás nehézsége. A filmeket nem igazán arra tervezték hogy bescanneljék õket, a profi laborok szép papírképeket tudnak készíteni sokmilliós scannereikkel, 6-8-10 megapixelt scannelve a filmekrõl, ám a szemcse így is állandóan "interferál" a szigorúan "négyzethálós" scannerrel, ami a finom köröcskék random zajként való megjelenését adja. Az Ektar fennhangon hirdette: "WORLD’S FINEST GRAINS", vagyis a világ legfinomabb szemcséi, hát essünk neki, mikén képes a Kodak vegyészete felvenni a kesztyût a digitális kihívásokkal...

A képek elõtt általánosságban beszélnék a tesztrõl, mely végül is annyira pongyola, amennyire csak lehet, és annyira hétköznapi felhasználást vettem alapul, amennyire tudtam. Egy lányról készítettem pár portrét a Margitszigeten, mindhárom gépet hasonló körülmények közé téve. Az Ektar egy Canon EOS 50-esbe volt befûzve, melyet Glivia adott kölcsön, hogy ne az ezer éves Vivitar V4000-emet kelljen használni, illetve hogy ugyanúgy Canon objektívek küzdhessenek, ezzel csökkentve a különbséget. A Mamiya rendszerbe az általam erõsen preferált –szintén Kodak- Portra nevû film 160as érzékenységû VC (azaz Vivid Color) jelzésû, finomszemcsés színtelített portréfilmjét töltöttem, szintén azért, mert azt vártam, hogy a szaturáltnak hirdetett Ektar megküzdhessen a márkatárssal. Az alábbi képeken a rendszerek látószögét is megpróbáltam összehozni, Ha a Kodak Ektar elõtt alapobjektív (Canon EF 50/1,4 USM) volt, a Canon EOS 20D-n egy 35/2-es (56mm ekvivalens), a Mamiya-n egy Secor C 90/3,8-as (kb. 42-45mm ekvivalens) "csücsült", illetve kipróbáltam még a 85/1,8-as mellé a cropposra tenni az 50/1,4-et, a Mamiyára egy 180/4,5-ös Secor-t.

A "túloldalt" a filmeket egy középkategóriás "Epson Perfection 4490 Photo" síkscannerrel olvastam be, az Epson scannerprogramjára bízott alapbeállításokkal. Ez a scanner egyébként egyértelmûen a kisfilmre "szavazna", egyszerre 12 kockát képes automatizáltan beolvasni, amely mintegy 10 percig tart, míg a 10 kockányi 6x7-es filmet csak egyesével lehet rajta behúzni kb. egy óra alatt, mert a feltét 2 darab 6x6-os kockára van hitelesítve. Hogy a felbontás közel azonos legyen, a középformátumot 1200, a kisfilmest 2400 DPI-vel scanneltem, így az alábbi értékek adódtak:

Ektar kisfilm: 7,1 MP
Portra középformátum: 8,3 MP
20D digi: 8,2 MP

Ez extrém "terhelést" ró az Ektar szemcséire, hiszen az eleve finom Portra-hoz képest négyszer olyan kicsi területen kell bizonyítania (1x1 pixel Portrára 2x2 pixel Ektar jut). A digi pedig tökéletesen otthon érzi magát 1920x1280-as FullHD digitális világunkban, hiszen õ már a dolgok legelején egyen-négyzetek közé szorítja analóg valóságunkat.

 Ennyi "fölös" duma után lássuk a képeket:

Alapobjektív-szisztéma:

Nos, mit is látunk, azon kívül hogy sehogy sem tûnik egyformának :)

Ami talán azonnal szembetûnõ, a sál. Hiába szenvedtem a RawShooterrel és a Photoshopal együttesen, a digi színeit egyszerûen nem tudtam a "scannerbõl ahogy-esik úgy puffan" kiesett file-okéhoz azonosra hozni. Ha a levelek stimmeltek, a sál nem, ha a sál volt szép, akkor gyakorlatilag az egész többi ócska. A valóságot egyértelmûen a filmek viszik, talán a Porta 160-hoz állt emlékeim szerint a legközelebb hozzá, de tény hogy az Ektar nyújtotta az elsõ látrásra legtelítettebb, melengetõbb szineket.

A másik ami feltûnik, hogy a modell arca talán kiégett? Nos, direkt bevittem az "erdõbe" a technikát, a háttér sötét, a lány arca meg világos, a dinamikát próbára teszi. A képek alatt nem véletlenül figyelnek a hisztogramok. Ebben a körben a digi bár látszatra talán nem bírkózik meg rosszabbul a feladattal, a számok most az egyszer ellene dolgoznak. Kinagyítva a képet (1920*1280 :) ) látszik, hogy szépen "felfekszik" a jobb szélére egy csúnya hosszú vonal... Ez bizony részlettelenre égett, pedig RawShooterben még vissza is húztam a világos kontrasztból!!! Az Ektarnál egy icike-picike tüske árulkodik minimális kiégésrõl, míg a Portra görbéje jól nevelten laposodik el a fehérek felé... Ebbõl adódóan a képek "szét-levels-ezése" hozza is a papírformát, a diginél vöröses foltokban jön elõ az arc, az Ektar picit kevésbé, a Portra játszi könnyedséggel adja vissza a részleteket, sõt még a színeket is tartja!

Kistele:

Nos. Ezt elszúrtam. Valamiért közelebb mentem a Mamiyával, talán azért, mert tüköraknás, és máshogy kell tartani (magam elõtt, lefelé nézve komponálok) illetve a gép is nagyobb. A képkivágás annak ellenére hogy közel azonosnak kéne lennie, kicsit megcsúszott. A digi és a filmes hozta a papírformát, a filmes 85mm-es objektívre a digi 50x1,6-al "felelt", ami csak 80, a látószög így tökéletes, sõt, a digi 8 megapixelét ezáltal pont kompenzálja hogy az Ektarról csak 7-et húztam le.

Ami itt szembetûnõ, hogyan helyezkedik el a fullframe a kisebb képkivágású digi és a középformátum közt. Sokkal közelebb áll a digihez, és pár év múlva számomra is elérhetõ árban lesznek a teljes képkockás digik, addig viszont azonos rekeszen (F4,5 a kisfilmes és digi, F5,6 a középformátumon) a kis mélységélesség elérésében a minimális eltérés az Ektar és a 20D közt nem jelentõs, míg a középformátum mindent visz.

Ennél a képsornál térnék ki a szemcsékre. Egy portrénál a legfontosabb rész a szem. Bár a fenti képen talán a középformátummal lõtt kép életlennek is tûnhet, fõleg kicsinyítve, errõl szó sincs. Mindhárom képbõl (illetve megint elszúrtam valamit, a 3-as fotón a digi kicsit mögéfókuszált, így egy ugyanilyen beállítású, csak álló formátumú (5 másodperccel késõbb lõtt) képbõl vettem ki a teszthez a szemet, mert az élesebb. Lássuk a lélek tükrét:

Az eredmény ismét hozza az elvárhatót.

A digin bár elsõre a nagy kép élesnek tûnik, azzal fizetünk, hogy bár messzemenõkig tiszta, zajmentes, a Bayer színrács és az antialias szûrõ a finom részleteket még az 50/1,4-es 4,5-ön maximális teljesítményt nyújtó elképesztõ élessége mellett is kimossa.

Az Ektarban elõjön a szemcse és a digitalizálás kibékíthetetlen ellentéte, bár a tesztbe nem vontam be más kisfilmet, a szemcse tényleg döbbenetesen finom, 7 megapixelnél kocka-szintû, már-már digitális zajnak látszik. A Kodak tehát nem hazudik, a szemcse finom és kellemes. Az az érzésem hogy egy rendes filmscannerrel vagy dobscannerrel elég csúnyán megalázná a 8 megapixelt, bár ez eléggé szubjektív. A steril, tiszta, digitális világunk nem bír mit kezdeni a szemcsékkel, bár szemünknek nagyban kellemesebb az analóg részletek sokasága, a kép az öreg de nagy 24"-os monitoromon nézve sokkal kellemesebb látvány nyújt mint a digi. Valahogy emberibb, szinesebb, kedvesebb...

A középformátum itt õrült elõnyben van. Szemcséje még nincs pixel szinten, hiszen 2400 helyett csak 1200 DPI-vel húztam be, lásd fentebb. Annak ellenére, hogy a képet külön élesítés nélkül 75%-ra kicsinyítettem, hogy a szemek közel azonosak legyenek, az együttesen végrehajtott Smart sharpen után (az összerakott képet a megadott módon élesítettem) az eredmény elsöprõ. Hiába ugyanolyan felbontású a digivel, itt jön be, hogy a pixeleknek "közük nincs" egymáshoz, nincs finom ködként viselkedõ antialias, és a mellette lévõ kockákból interpoláló Bayer rács. Mese nélkül alázza porig a mezõnyt. Hátulütõje, hogy gyakorlatilag a 9 képbõl amit ellõttem, ez lett csak ilyen éles, mivel elég kapkodva készített képeket. Az autofocus hiánya és a kis mélységélesség miatt, illetve a hamvas arcbõrön nehezen megtalált fókusz miatt a képek döntõ többsége "backfocusos", vagyis a szemen picit túl van az élesség, a hajszálakon tetten érhetõ. A technika tehát borzalmas körültekintést igényel, de ha egyszer "betalál", mindent visz.
Persze hozzátenném, a középformátumú negatív is elkezd kiszemcsésedni 2400 DPI-n, de itt most ez nem játszik...

Konklúzió:

Minden elismerésem és tiszteletem a Kodak-é, hogy képes ebben az eldigitalizálódott, elkényelmesedett, elpixelesedett világban filmbe energiát ölni, egyben hálás vagyok, hogy történnek feljesztések, és kaphatóak ezek az eszközök. Bár eredetileg nem digi versus analóg tesztnek indult, egyértelmûen felmerül a kérdés, ha igazán szépre vágyunk, vissza kell-e nyúlni a macerás filmhez? A válasz számomra egyértelmûen igen, még scannelve és monitoron nézve is egészen más világa van. Bár a fentiekbõl kevésbé feltûnõ, az amatõr digitális gépek dinamikája köszönõviszonyban sincs a filmével. Bár az Ektar egy színtelített, kontrasztos negatív, ami a valamit-valamiért elven rontja a dinamikát, az alábbi képpel ezt is meg tudom mutatni:

A fenti a "scannerbõl kiesett" kép, a lenti ennek a PS-ben Shadows/highlights-ozott változata. Igen, az a fehér valami ami kiégett a kép közepén, az a Nap! És csak ennyire égette ki a filmet! A kép elkészültében egy 20/2,8-as Canon objektív "segédkezett" mindenféle szûrõ nélkül! A  fotó a végére sem "mûanyagosodott" el mint a legtöbb HDR, és nem igényelt többszöri expot. Nem is igazán foglalkoztam vele, csak "belelõttem a napba", F8-on, aztán a többit találja ki az EOS 50... :)

A színvilága és természetessége a filmnek kitûnõ, a kissé szaturált és kontrasztos Ektar pedig nagyon esztétikus végeredményû. A scannelés után mindig az "úgy jó ahogy átjön a kábelen" érzés fog el, a digitálisnál meg a PhotoShop ikonja felé kaparászom elkeseredetten, és a betanult, kipróbált vagy kifejlesztett trükkökkel próbálom filmszerûvé tenni. Mindenkit csak bíztatni tudok, hogy tegye félre a lustaságát, és élje át ezt a világot!

Nomeg itt van bonus egy tájkép, és egy "elmaradhatatlan" tengerimalacos kép. Ezeken nem a scannerprogram alap-élesítését használtam, hanem teljesen natúr húztam be, és egy leheletnyit húztam fel PS-ben, sokkal finomabbnak hat a szemcse, ellenben sokkal életlenebbnek tûnnek elsõre. Valamiért a képek mérete a 95%-os Jpeg tömörítés ellenére is brutális, szóval aki akarja, élesítgetheti, nézegetheti, csak ne nyúlja le!

Végezetül köszönetet mondanék Birdie-nek a filmért, Gliviának a kölcsön EOS 50-ért, és Eszternek amiért türelmesen tûrte hogy egy raklapra való géppel "ugráltam" körülötte.