Vissza a
Tovább agalériákho
| Írások / Mi az a DPI, avagy techno-gasztronómia afrikai bennszülöttekre és desszertre. | Tovább a galériákho |
|
Többen és többször kérdezték tõlem, mi az a DPI, és mit kezdjenek vele. A digitálison felnõtt (amatõr) fotósok RGB-ben és pixelekben gondolkodnak, a nyomdászok meg CMYK-ban és DPI-ben. És nem értik egymást. Az egyik ilyen Skype-os kérdezõsködés kapcsán valamiért busmanokról és madártejrõl volt szó, így ezzel magyarázom. Elnézést a szájbarágásért, a madártejnél ez úgyis furcsa képzettársítás. Tegyük fel tehát a történet kedvéért, hogy karitatív munkát végzünk, vállalva az út viszontagságait, a hatalmi harcot vívó afrikai törzsek és orvvadászok meg kábítószercsempészek kereszttüzének kockázatát, és éhezõ busmanoknak fõzünk gyorsan romló, ámbár igen finom madártejet. Az alapanyagot költséget nem kímélve HACCP szerint szállítjuk, tároljuk és dolgozzuk fel, és annyi madártejet készítünk, amennyi kifér az alapanyagból. Ám ekkor még fogalmunk nincs a várható bennszülött számról, és azok igényeirõl. Lefõzünk 100 liter madártejet, mert annyihoz hoztunk tojást, tejet, miegyebet. A környéken vaníliaillat terjeng, gyorsan szállingózni kezdenek a kíváncsi afrikaiak. Ám hogy igazságos legyen, el kell osztanunk az ételt. Ki kell találnunk, hogy a limitált fõzetbõl mennyi jut egy emberre, illetve hány emberre. Kölcsönkérjük Quinn Mallorytól a párhuzamos világok átjárhatóságát biztosító Sliders-es kütyüt, és többféle osztást csinálunk, illetve teoretikusan elképzeljük a lehetõségeinket. A 100 liter madártejet 2 decis vizespoharakban tálaljuk, így 500 adag készül. Átugorva a Föld egy lehetséges másik állapotába, azonos idõben félliteres, olcsó T. gazdaságos polietilén mélytányérokban tálalunk, mindegyikben fél litert. Ez 200 adag. Egy harmadik világban literes korsókba adagoljuk, 100 dózist képezve. Megrohamoznak minket az illattól megrészegült éhes busmanok, és falni kezdik a desszertet. Kiderül, hogy mindössze 99-en vannak, és bár a törzsfõnök alapból 2x annyit akar venni, csak a szeme kívánja... A három párhuzamos világban
három különbözõ dolog történik. Amikor két decis poharakban tálaljuk
munkánk és konyhamûvészetünk drága gyümölcsét, a busmanok csinálják
nekünk a mosatlant. Kiderül, hogy minden afrikai kb. fél liter
madártejjel tud egy ültõ helyében megbirkózni, így 2, sõt többnyire 3
pohárral is befalnak, miután csendesen szuszogni kezdenek a környezõ
csekély árnyékot kínáló fák tövében. Utánuk végtelennek tûnõ számú
eldobált pohár és mosatlan evõeszköz marad. No meg egy csomó maradék,
ám csak mintegy 200 (ami negyven liter) mert legtöbben megkezdték a 3.
poharat. így sok adag kárba is veszett.
Az optimális módszert a félliteres kiszereléssel érjük el, mindenkinek elég egyetlen adag, kivéve persze a törzsfõnököt. Mosatlan szempontjából is, és a fennmaradó mennyiség sem megy pocsékba, megkínálhatjuk vele esetleg a következõ falut. A harmadik esetben mindenki kap egy pohárral, minden adagot ellõttünk, ám senki nem bírja megenni. Még a törzsfõnök is kidõl, és teli hassal émelyegve keres árnyékot. Nem marad érintetlen adag, de szanaszét szétöntött és elpocsékolt madártej borít mindent. Térjünk vissza a napfényes Afrikából a számítógép képernyõje elé. Az elkészült madártej mennyisége a gépünkbõl kiesõ, vágáson átesett, kész fotó megapixel mennyisége. A tálalás egyedi mennyisége a DPI, a busmanok száma pedig a kívánt megjelenítendõ mennyiség, vagyis a kép nyomtatandó mérete. A DPI egy angol betûszó, nem nehéz kitalálni, Dot Per Inch, azaz hüvelykenkénti (kép)pontszám. Mint annyi alapvetõen informatikában elhíresült mértékegység, ez is azon emberek földjérõl való, akik a gépkocsi fogyasztását mérföld/gallonban és nem l/100km-ben adják meg. A hüvelyk jó közelítéssel 2,54 centi. A dot pedig a nyomtatásban ugyan pont, a digitálisban pixel, használják is a PPI (pixel per inch) kifejezést is, ami nem teljesen ugyanaz, errõl késõbb. Ám maradjunk annál, ami érdekel. A DPI-t leegyszerûsítve úgy érthetjük meg, hogyha 300DPI a megadott felbontás, akkor azt jelenti, hogy 300 képpontot tartalmaz 2,54 centinként. Egy 10x15cm-es kép mely jó közelítéssel 4x6 inches, 300DPI-s felbontásban tehát mintegy 1200x1800 pixel képi információt tartalmaz, vagyis 2,16 Megapixelt. A gallonban, mérföldben és fontban számoló angolszászok és a más világban élõ nyomdászok és fotólabor gépek miatt a DPI-t tehát sajnos mindig a saját világunkba kell átszámolnunk. Ha a busmanokra írjuk át a történetet, és a 300 DPI a tálalás mennyisége, a busmanok száma az elkészítendõ papírkép centikben (vagy inch-ekben) kifejezett mérete, a rendelkezésre álló fazékban fõtt madártej a képünk megapixel-mérete, némi osztás-szorzással kijön, hogyha 5 decinként adjuk a madártejet, akkor kijön-e a megfelelõ számú afrikai bennszülött vendéglátására szolgáló édesség a kondérban lévõ mennyiségbõl. Ebbõl két dolog látható be gyorsan: -A DPI nem egzakt a kép leendõ mérete nélkül, és viszont. 10x15-ös képet tudunk-e csinálni adott felbontásból? Nem tudjuk, csak ha ismerjük a nyomdai eljárást. Fura módon még önmagát komolyan vevõ pályázati kiírásban is találkoztam olyannal, hogy csak azt adták meg, hogy 300DPI-s képeket kérnek minimálisan. De nem adták meg hogy hány centis kell legyen, így ez alapján egy 30x30 pixeles kép is megfelelt, csak az EXIF-be írjunk 300DPI-t... -Ma már 4 megapixel is nevetségesnek tûnik, tehát a családi albumba rakott 10x15 centis képek esetében is BÁRMILYEN ma kapható digitális gép a néhány busmannak hektoliterszám fõzött madártej esete. Jó, de hacsak nem akarunk busmanokat etetni, mire jó ez nekünk? Például ha azt a szürreális eseményt, hogy kicsi néger fickók az Istenek a fejükre estek stílusában öltözve kanalazzák vigyorogva a soha nem látott kultúr desszertet, meg akarjuk örökíteni, fogunk egy digitális gépet, és vad hadjáratot folytatva mindnek elraboljuk a lelkét azzal, hogy digitális fényképre rögzítjük. Ezzel azonban nem végeztük el a feladatot, annyira jól sikerül az anyag, hogy kiállítást, vagy képeskönyvet akarnak csinálni az expedícióból. A könyvben féloldalas, max. egész oldalas képek lesznek, a költséghatékonyság miatt az egész kiadvány alig 20x15 centis, és valami kell a kötésre meg a szövegnek, tehát egyik kép sem nagyobb mint 10x15 centi. Fentebb kiszámoltuk, hogy ehhez mindössze 2,16 MP elég. Nyugodtan alszunk 10 MP-es gépünkkel. Ám az érdeklõdés hatalmas, kiállítási anyagot, eladható posztereket akarnak készíteni belõle. Jó minõségû, 300DPI-s kiállítási képek 40x60-as méretben... kb. 4700x7100 pixeles képek kellenének a nyomda "natív" kiszolgálására. Ez biza’ 33MP! Puff... A kicsi, szeretnivaló fekete emberkék helyére egy gyors térváltással az amerikai rögbi válogatott vs. japán szumó all-stars gála résztvevõi jönnek hozzánk vacsorára, akik 3 liter madártejet képesek magukba tömni, és ugyancsak 99-en vannak. Nekünk meg marad a 100 liter madártej... Akármekkora küblikbe töltjük, hamar kifutunk belõle. Nincs más megoldás, jó menzás szokás szerint felöntjük vízzel. Elegendõ mennyiségû, de híg löttyöt kapunk, ami madártejnek néz ki, a szaga is olyan, de alig úsznak felvert fehérje-madarak a tetején, és bizony nem túl bizalom gerjesztõen híg és ehetetlen. Messzirõl még tetszik az illat az élsportolóknak, a halványsárga szín is nagyjából rendben, de közelebbrõl "érzékelve" a gasztronómiai élményt, komoly haragot gerjesztõ csúfos életünkért futás lehet a vége... A bicubic, bilinear, Lanczos és fõleg a vektoros algoritmusok a képek felméretezés ízfokozói, aromái és állományjavítói. A színezékkel sárgított, keményítõvel sûrített és még egyéb E-"vitaminokkal" felturbózott madártejünk turpissága késõbb derül ki, talán nyerünk vele egy kis idõt, sõt akár be is csaphatjuk vele a felbõszült tömegeket. Egy ügyesen felinterpolált 10 megapixeles kép 33 megapixelen még nem túl közelrõl szemlélve esztétikus látvány, sõt, akár 4 megapixelrõl készíthetõ tetszetõs óriásplakát (személyes tapasztalat), hiszen nem nagyítóval nézzük, és nem centikrõl. A fényképezõgépem 72 DPI-t ír az EXIF-be, de én 300DPI-ben fogom nyomtatni. Mit csináljak, elég lesz? Mint említettem, a 72 DPI önmagában nem jelent semmit, fõleg egy digitális állományon. Talán a vizespoharakban és literes korsókban szervírozott hektóliternyi madártejbõl további magyarázattal leszûrhetõ, hogy csak annak ismeretében fontos, hány poharat töltünk meg, illetve mennyi madártejünk van. Az, hogy az EXIF-ben milyen DPI-szám szerepel nem határozza meg tehát a veszteség nélkül nyomtatható méretet. Csupán arra jó –a mi szemszögünkbõl-, hogy a meglévõ fényképezõgépünkbõl kijövõ pixelhalmaz méretébõl ki tudjuk számolni a labor vagy nyomda tudását ismerve, meddig vagyunk jók. (tehát egy kisfelbontású nyomdai elõállítás –busmanok- vagy egy igényes laborban készült nagyméretû nyomat -a szumó all-stars- igényeit tudjuk kielégíteni. Megragadnám az alkalmat arra, hogy még egy esetleges tévhitet eloszlassak. Amikor 2 megapixelrõl 4 megapixelre váltottunk anno 2002 körül, a 2 megapixel növekedés egészen mást jelentett mint manapság amikor 10-rõl 12-re növekszik a pixelszám. Fentebb leírtam, hogy a 10x15-ös nagyításhoz 2,16MP elég, míg a 40*60-ashoz már 33 kell. A méretet négyszeresnek mondanánk (4x10 =40 és 4x15=60) ám mivel a téglalapok területe egy csinos szorzat, a felület nyolcszoros. Egy ma már viszonylag réginek számító 8 megapixeles gép nyomtatásban kétszeres mérete tehát 32 megapixeles gép lenne.
A DPI-t a Photoshopban hatékonyan az Image menü Image Size... (Kép mérete...) funkciónál érhetjük el. A felsõ részben pixelekben, az alsó részben hosszmértékben és DPI-ben látjuk a képet. A mértékegységek átkapcsolhatók, ekkor a PS át is számolja õket. Szerencsére az osztást-szorzást bármilyen körülmények közt elvégezhetjük vele, ha pedig nem akartunk változtatni semmit, a végén még mindig nyomhatunk egy cancel-t. Fenti busmanos kiadványos példánk 10 MP körüli mérettel büszkélkedik, és a Canon EOS 400D mint tesztkép forrás által beírt 72 DPI-rõl szól. Az alul lévõ 3 pipa közül a Scale Styles –ha jól tudom- a vektoros tartalmak, pl. a betûk arányos átméretezését vagy át nem méretezését kapcsolja, a Constrain Proportions kikapcsolásával az értékeket az oldalarány tartása nélkül is tudjuk változtatni, alapesetben ha a magasságot átírjuk, arányosan változik a szélesség is. A Resample Image mellett pedig egyrészt választható az átméretezõ algoritmus egy legördülõ menübõl, másrészt ezt kikapcsolva a Pixel Dimensions mezõ "elszürkül", nem módosíthatjuk. A kép méretét változtatva a DPI fog csökkenni, a DPI-t írogatva pedig a teoretikusan nyomtatható méret. Ha kivesszük az átméretezés pipáját, akkor 300 DPI-re átírva a fenti kép kicsit nagyobb mint 30x20 centis méretre elegendõ. Elmentve a fotót, az EXIF-be 300DPI kerül. Ez tehát szabadon átírható a kép átméretezése nélkül. Ha a labor/nyomda helyett mi akarjuk átméretezni a nagyítást, írjuk át mi a méreteket. Ekkor beállíthatjuk a kívánt méretet és a DPI-t is, a PS pedig szorgalmasan számolja hozzá a pixeleket... Víz, színezék, ízfokozó. Hogy fújjuk fel a madártejet a kívánt méretre... 30+ MP, óriási file, fals részletek... Ha már oszlatjuk az e körül uralkodó homályt, még néhány gondolat. A nyomtatók képpont megadása. Mint azt az elején is írtam, DPI nem egészen egyenlõ PPI-vel. Bár a monitoron, és a lézeres levilágítós, elemi képpontonként is sok millió színt megkülönböztetni képes fotokémiai eljárásoknál ez azonos, a nyomdában és a nyomtatókban néhány színbõl (alapesetben négy, CMYK) kell kiadni mind a több milliót. Értelemszerûen ez nem olyan egyszerû. A képpont itt valóban képet alkotó elemi pont, de annak ellenére, hogy bizonyos nyomtatók a pontba fecskendezett tinta mennyiségét is tudják szabályozni, illetve nem csak 4 színt használnak, azért több millió színt nem egyetlen pontban állítanak elõ, hanem akár egy egész kis területbõl, így egyetlen pixelt akár színenként 4-9-16 vagy több pontból, melyet egyetlen 16 millió színre kódolt pixel ír le. Ha nem nézzük nagyító alatt, nem látjuk az egyedi pontokat, így sokmillió egybefüggõ árnyalatot látunk. Ám a fotokémiai laborok "csak" 300 DPI-je valódi DPI=PPI átváltású, vagyis minden pixelre egy-egy színében –jó esetben-azonos képpont jut, az akár 1200+ DPI-t elérõ színes nyomtatók árnyalat visszaadása mégsem közelíti meg. A másik a digitális gépekbõl kiesõ megapixelek kissé "marketing" volta. A legtöbb gép Bayer rácsos, antialias szûrõs érzékelõvel van megalkotva (kivéve a Foveon szenzort). Ennek kibontását most nem részletezném, sokan érthetõen megtették már. Ám a lényeg, hogy míg a film (és a scannelt kép) minden pontjában (pixelében) milliónyi árnyalatot hordoz mindhárom alapszínbõl, a digitális gépek egy-egy pixele matematikai, sõt optikai hatással van a mellette lévõkre, mivel képpontonként csak egy színcsatornát rögzít eredetileg, és a szoftver alkot ebbõl RGB (háromszínû) pixeleket. Ezért nem lesz egy 2 megapixeles öreg kompaktról készült 10x15-ös papírkép olyan szép, mint egy 10 megapixelesbõl ügyesen leméretezettrõl szintén csak 2 megapixelként nagyított. Ekkor ugyanis több elemi képpont ír le a papíron egyet, és eltûnik a digitális hazugság. Persze a megapixelek vég nélküli növelése 10x15-ön nem hoz jobb eredményt (a labor egyelõre marad 300DPI-n) de a minél nagyobb felbontásnak több szempontból van értelme, erre példa a pixinfon megjelent Canon G sorozatos és Canon-Nikon középkategóriás DSLR generációs teszt is. Remélem mindenkinek emészthetõvé tettem a DPI-t, még a busmanok is biztosan megértik! :) © Mutty 2010
|
