Kitaláltam magamnak egy fotós feladatot, egy "projectet" szép divatos kifejezéssel. Egy autókkal kapcsolatos képgyűjteményt szeretnék csinálni. Ehhez emberek és helyszínek kellenek. Egy párat már átgondoltam, sokat leszerveztem, de új ötletként egyszercsak beugrott egy név és egy autó.

Úgy kezdődött, hogy március elsején, hétfőn kicsit nehezemre esett felkelni. Éjszaka ugyanis egy gyors Index átfutás közben a Totalcaron belefutottam Csikós Zsolt aznap estére "rendelt" monumentális blogbejegyzésébe, miszerint miért nem lesz neki 48 éves mercije. Pedig már a Bentley-Rolls bemutatón is azzal tudott a sok nyugati kolléga közt beszélgetésben maradni, hogy régi mercivel felelt, és 3 Mercedes van körülötte, igazán régi még nem... Éjfél utánig olvastam, és reméltem, hogy nem marad annyiban. Nem maradt. Több ezer ember követte nyomon egy héten keresztül a Domsjö Expressz történetét, és a svéd kisváros illetve a ritka és régi Ponton merci neve beégett a magyar köztudatba.

Nem vagyok egy igazi autóőrült, egy 11 éves 1,9TDi szedánom van, semmi extra, közlekedési eszköz, bár szeretem. Ennek ellenére Csikós Zsolt egyfajta állandó "kötelező olvasmány" lett, akkor is ha épp szerel vagy valami számomra elsőre érdektelen dologról ír. Közvetlen stílusa, emberközeli fogalmazásmódja, őszintesége és nyíltsága több mint betanult újságírói fogás, egyszerűen olyan érzés, mintha az ember a legjobb haverjának szívásait hallgatná egy társasági adomázás formájában.

Csikós Zsolti a negyedik béből három hű fegyverhordozójával két nap múlva egyszercsak útnak indult, majd online blog-közvetített kalandjaik után úgy ahogy épségben hazatért.

A történet talán valóban nem több és nem kevesebb mint az összegző cikk címe "Négy hülye és a guruló krumpli esete", de párezer vagy pár tízezer embernek egy hétig felhőtlen szórakozást, az álvalóságsók, gagyi teleregények és egyéb más műsorok helyett kvázi-interaktív izgalmakat nyújtott. Terméseztesen Csikós Zsolt nem igazán örült ennek a népszerűségnek, de ha már belesordódott, muszáj együtt élnie vele, hogy a "veteránozás Győzikéje" lett.

Szóval vettem egy nagy levegőt, és írtam egy szívhez szóló E-mailt, melyben megkértem, hogy lefényképezhessem a Pontonnal. Mégis miért, hogy és hogyan? Hiszen se eladni nem akarom, igazából magamnak lesz, meg az egész fotós project nekem hasonló szórakozás, mint másnak autókat bütykölni. De ezt megértik-e vajon azok, akik nem ismernek? Csikós Zsolt megérti-e?

A cikke alapján nem sikerült félreismernem. A levélre korrektül és gyorsan válaszolt, nem zárkózott el tőle, megadott egy számomra is megfelelő időpontot, telefonszámát, mindent. Találkoztam azzal a jelenséggel, hogy exhibicionista "celebek" már a Canon EOS 20D-m látványára felveszik a saját maguk által kialakított imidzs szerepét, és azonnal játszani kezdik, akkor is ha nem ismerem őket, és vigyorognak a gépbe, ha kell, ha nem. De Csikós Zsolt egyrészt nem celeb (szerencsére) másrészt egy ugyanolyan magánember mint bárki más, talán pont ez sikerének kulcsa, pont ezért szeretik anynian az írásait.

Amikor odaértem, úgy fogadott, mintha ismert volna. "Szia! Épp a Bianchit szerelem..." és szerelte is tovább. Én meg nézelődtem, néha lőttem 1-2 kockát. Megígértem hogy segítek, de nem tudtam igazán. Ahhoz hogy a mercis fotó jó legyen, egy kicsit túl kellett lépnem a terméseztes nyíltságon, hogy legalább megérezze hogy nem vagyok tolakodó, nem mint valami kirakati bábut akarom mutogatni, inkább szeretnék neki csinálni pár jó emlékképet, mint magamnak valami Purlitzer díjas riport sorozatot. Kicsit vissza is üt hogy nem vagyok igazán autómániás. Nem voltak kész történeteim autós szerelésekről, néhány izzócsere, akkucsere meg ütközés utáni drótozáson kívül sok mindent nem tudtam volna modnani. Inkább megpróbáltam nem zavarni, és főként nem tolakodni. Nem beállítani a képeket, cska mintát venni a valóságból, amolyan Bresson-módszerrel.

A hely szelleme persze azért kicsit akkor is elkapja az embert, ha nem feltétlen autóbuzi. A garászban a porréteg alatt érdekes régi motorok, egy szobor szépségűvé restaurált állólámpás merci, a Bianchi, és természetesen a Dezső-Teve-Ponty-Ponton merci voltak a leginkább felismerhető darabok a rengeteg egyéb aklatrész és szerszám tengerében. Kapam egy kis bemutatót 250-500-asnak hangzó 125 50 köbcentis blokktól, néhány inside information-t a Ponton leendő munkáival kapcslatban, és egy pár percre azt az időutazás élményt, hogy az ember besüppedhetett a majd' fél évszázados epedák ölelésébe, és hirtelen sepia-s fekete fehér fotósorozatokként és régi, karcos technikolor filmként látta a valóságot, ha átnézett a valószínűtlenül rövidke ablaktörlőkön és a régi szélvédőn át a külvilágba, egy gyönyörű, hatalmas kormány mögött ülve. Zsolt megszállottsága egy kicsit midnenkit magával ragad, a régi autók illata és a szerelés keserédes élvezete ott lapul minden férfiember szívében, ahogy egy vartyogó V8 hangja sem hagyja hidegen, vagy akár egy gőzmozdony. Mindez őszinte tálalásban, ha a jószomszédom autókat szerelne se éreztem volna magam meghittebb környezetben, magamhoz képest alig fotóztam.

Közben befutott egy másik rajongó egy exkluzív ajándékkal. A finn kamionos töréstesztjének egyik folyománya, hogy a Ponton bal hátsó lámpája történelmi ereklyévé degradálódott, a sárvédővel és a lökhárítóval együtt. A három közül az első érkezett, Zsolt örült, mert a rövid ideig gyártott változat, ami az övén is van, pont megfelelt. Igaz, nem tökéletes darab, de alapnak jó, és pont az a rész sértetlen rajta, ami az Ebay-es darabokon hiányos.

Végül készült olyan kép is amiért jöttem, illetve lejött Zsolt fia, aki külön tartalmat adott a fotóknak. Aztán mindennek vége szakad egyszer, és bár a környezetből valamiért el se akartam mozdulni, pedig egyáltalán nem akartam tolakodó vendég lenni, végül mindketten (a lámpás sráccal együtt) eljöttünk, a Csikós családnak programja akadt. Elbúcsúztunk, és örültem, hogy fotózhattam. Cserébe remélem Zsolt is talál magának érdekes képet abból a párból amit vlahogy mégis sikerült lőnöm a tátott szájjal nézelődésben.